A Louwman Múzeum hallját egy évszázadra való autócsoda tölti meg: mindenütt áramvonalas karosszériák csillognak, és az érett bőr illata úszik a levegőben.

Tényleg annyi csoda látható itt, hogy igazán megbocsátható, ha nem akad meg azonnal a szemünk a gyengén megvilágított sarokban árválkodó, hatalmas, kissé rozsdásnak tűnő matuzsálemen. Pedig ez a múzeum egyik legértékesebb darabja, a Toyoda Model AA.

Ez a nem túl fényes jármű valójában becses kincs a japán ipartörténelem számára, hiszen ez volt a Toyota első sorozatban gyártott típusa, és ismereteink szerint ez az egyetlen, háború előtt készült példány a világon!

Az AA 1936-ban született a Toyoda Automatic Loom Works alapítójáról, Kiichiro Toyodáról elnevezett iparvállalat autógyártó részlegében. Az autók előtt Toyoda családjának jól menő szövőipari vállalkozása volt Japánban, de Kiichiro amerikai utazásai során az ihletett üzletembert fellelkesítette mindaz, amit az Újvilágban látott: a gyárak és az automobilok. A vállalkozó olyan jövőt képzelt, ami tele volt autókkal – s ez a jövő számára és szeretett autói számára el is érkezett.

Az A1 nevű prototípus 1935-ös megalkotása után a következő évben megvalósult Kiichiro álma, amikor az AA modellt bemutatták a közönségnek. Az akkoriban népszerű amerikai autók által ihletett AA számos hasonlóságot mutatott az akkoriban népszerű Chrysler Airflow típussal.

A karosszériához hasonlóan a motort is az Amerikában látott és ott már bizonyított egységek alapján tervezték meg, így az AA hajtásához egy 3,3 literes, hathengeres erőforrást fejlesztettek ki, a hátul utazók pedig a kényelem és a tágasság új szintjét ismerhették meg az autóban, amit az első és hátsó tengelyek közötti ügyes súlyelosztásnak köszönhettek.

Az új divíziónak új identitásra is szüksége volt, így a vállalat 1937-ben versenyt írt ki egy új név kitalálására. Több ezernyi ötletet néztek át, majd megalakult a Toyota Motor Co. Azért esett a választás éppen erre a névre, mert japánul írott formájában nyolc, szerencsét szimbolizáló jel található.

Öt évvel később, 1942-ben, hatévnyi gyártás és az 1404. modell után az AA befejezte a pályafutását. Ma, hét évtizeddel később ez a különös jelentőséggel bíró, rendkívül ritka modell nem is lehetne méltóbb helyen, mint a Louwman Múzeumban.

"A Louwman Múzeum már alig remélte, hogy felkutathat és megvásárolhat egy eredeti AA Modellt, a világ legritkább autóját."

Az, hogy ma a holland múzeum rendelkezik a Toyota történetének legfontosabb autójával, nemcsak az elkötelezettségnek, hanem részben a szerencsének is köszönhető.

A történet regénybe illő: 2008-ban Ronald Kooymant, a Louwman Múzeum ügyvezető igazgatóját felhívta egy régi kapcsolata azzal, hogy tudomása szerint valaki eladna egy AA-t. A kétségekkel küzdő Kooyman – aki el sem merte hinni, hogy valaki csak így eladna egy ilyen ritka és értékes autót – megeresztett egy telefonhívást Oroszországba, ahol egy 25 éves egyetemista egy újságban látta az autó hirdetését.

A fiatalember az igazgatóval társulva, számos email-váltás és fotó küldése, majd némi detektívmunka után meggyőződött róla, hogy valóban egy AA-ról van szó, hiszen az eredeti szöveg szerint a felkínált jármű egy Airflow lett volna – csakhogy nem az volt. Igaz, a kocsi papírjaiban is el volt írva a típus neve (amit aztán később sikerült kijavíttatni). Végül sikerült igazolni, hogy valóban egy AA-ról van szó.

Az autót egy szibériai gazdálkodó fia vette és használta a gazdaságában a második világháború óta. Ettől kezdve az idő volt a legfontosabb tényező: egy gyors repülőút Moszkvába, majd tovább a távoli Vlagyivosztokba, és az eredmény végül az lett, hogy a Louwman család és Louwman Múzeum minden munkatársa elérte azt, amire olyan reménytelenül vágyott: szert tettek egy eredeti AA-ra, a világ legritkább autójára!

Hét hosszú hónap múltán, rengeteg adminisztráció és papírmunka, nyomtatvány-kitöltés, számos email és hosszas telefonbeszélgetés árán az oroszországi Kulturális Minisztérium hozzájárult az autó kiviteléhez, hogy az AA Hollandiában, a Louwman Múzeumban végre méltó helyére kerüljön.

"Különös képessége, hogy úgy tűnik, mintha menne – még akkor is, ha áll."

Egy ilyen nagy jelentőségű autót testközelből megcsodálni egészen különleges élmény. Különös módon először az autó illata legyinti arcon (pontosabban: orron) az embert. Nem a bőr kellemesen édeskés illata, hanem a kárpitozás és az oxidálódott fém szaga – ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük az autó hánytatott előéletét.

Természetesen egy ilyen hátterű autó nem úszhatta meg módosítások nélkül hét évtized megpróbáltatásait. A sasszemű szakértők azonnal felfedezhetik az új(abb) hűtőt, a kilincseket, lámpákat és a kerekeket, de ezeknek vajmi kevés jelentőségük van ebben az esetben, hiszen minden más lényeges részlet, amit látni szeretnénk, megvan az autóban, és letaglózóan varázsolják el az embert; pontosan úgy, ahogyan arra csak néhány igazi klasszikus képes.

Ennek az autónak megvan az a különös képessége, hogy akkor is úgy tűnik, mintha menne, ha csak áll. Az elegáns kerékjárati ívek valósággal körülölelik a gumikat és egybeolvadnak az ajtókkal, majd finoman emelkedve olvadnak bele a telt idomú hátsó részbe. A büszkén felmeredő orr látványosan uralja az autó első traktusát, ám az orr-rész szinte drámai hatását elegánsan finomítják a gépház oldalán futó krómozott csíkok.

Egy eredeti AA legfeltűnőbb dizájn-eleme az osztott szélvédő; a vékony üvegtáblák még mindig a helyükön vannak, s rajtuk keresztül a vezető remekül rálát a hosszú géptetőre. Az autó hányatott története során valamikor az eredetileg fölülről lefelé nyúló ablaktörlő lapátok a manapság megszokott, modernebb helyükre, a géptető vonalába kerültek – de ez semmit sem ront a szélvédő különleges karakterén.

Nem meglepő módon az autó belső tere ugyanabban az állapotban van, mint amikor megtalálták, és amit a legjobban egyetlen szóval írhatnánk le: „mezőgazdasági” – mindenki fantáziájára bízva, hogy pontosan mit is takar ez, de ha megnézzük a hasadt huzatú székeket és a szakadt kárpitozást, elég jól el tudjuk képzelni azt is, hogyan nézhetett ki egykor mindez.

A háromküllős fa kormánykerék hatalmasnak tűnik a mai autókéhoz képest, és jelenleg a bal oldalon van, ami látványos változást jelent az eredeti jobbkormányos változathoz képest. Egykor sötét színű faberakás kölcsönzött luxus-külsőt a keskeny műszerfalnak, amelybe egy sor kicsiny, krómkeretű órát és középen kapcsolókat helyeztek el, éppen a padlóból kinyúló váltóbot vonala fölött.

Képzeljük csak el, micsoda hangja lehetett az AA dudájának! A korabeli Japánban az autók nagyon ritkák voltak, s az utakat leginkább lovasok és lovas kocsik népesítették be. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az autók hangjai nagy riadalmat keltenek az állatok körében. Ugyanakkor a helyi tofu-vándorárusokra nem reagáltak ellenségesen, így az AA dudáját úgy tervezték, hogy éppen olyan hangot adjon ki, mint az árusok – vagyis nagyjából olyasmit, mintha valaki azt kiabálná: „To-fu, to-fu!”

Abban az állapotában csodálva az AA-t, ahogyan megtalálták (a gyújtáskulcsa egy csőben, amit egy darab dróttal kötöztek össze, betört oldalüvegekkel, szakadt kárpitokkal) csak tovább erősödött az autót körüllengő misztikum, így szemernyit sem csökkent a kocsi iránti vonzalmam. Amikor meglátogatunk egy múzeumot, azt várjuk, hogy tökéletes tárgyakat fogunk látni tökéletes állapotban, az egykori használat nyomai nélkül.

Számomra azonban hatalmas dolog hányatott sorsának harci sérüléseivel és karcolásaival látni az AA-t – tudván, hogy amikor megtalálták Oroszországban, még mindig indult és közlekedett. Mindez megerősíti azt a hitemet, hogy tényleg a minőség lebegett Kiichiro Toyoda szeme előtt, amikor elkezdte a típus gyártását, és még mindig ez a lelke mindannak, amit a Toyota napjainkban is jelent.

Miután eleget csodáltam az AA-t, kijelenthetem, hogy számomra éppen úgy tökéletes, ahogy van.